„Az evolúció ugyanolyan tény, mint a nap melege” – állítja Richard Dawkins professzor, egy neves evolucionista tudós.Természetesen azt, hogy a nap meleg, kísérletek és megfigyelések bizonyítják. De vajon az evolúció tanítását is ugyanilyen kétségbevonhatatlanul alátámasztják kísérletek és megfigyelések?
Mielőtt válaszolnánk erre a kérdésre, valamit tisztáznunk kell. Sok tudós megfigyelte, hogy az élőlények utódai az idő múlásával csekély mértékben megváltozhatnak. Például a kutyatenyésztők szelektív pároztatással el tudják érni, hogy idővel olyan utódok jöjjenek világra, amelyeknek rövidebb a lábuk vagy hosszabb a szőrük, mint az elődeiknek. Néhány tudós ezeket az apróbb változásokat a „mikroevolúció” fogalomkörébe sorolja.
Az evolucionisták azonban azt tanítják, hogy ezek az apró változások az évmilliárdok során felhalmozódtak, és így mentek végbe azok a nagy változások, melyek eredményeként a hal kétéltűvé, az emberszabású majom pedig emberré vált. Ezekre a feltételezett nagy változásokra „makroevolúcióként” utalnak.
Charles Darwin például azt tanította, hogy az apró változások láttán feltételezhető, hogy nagyobb változások is történtek, csak még senki nem figyelte meg őket.Azt mondta, hogy a kezdeti, úgynevezett egyszerű életformákból fejlődött ki mérhetetlenül hosszú idő alatt, apránként, „egészen kicsiny” változásokkal az a több millió életforma, amelyet ma a földön látni.
Sokaknak logikusan hangzik ez az állítás. Azon gondolkodnak, hogy ha kis változások végbemehetnek a fajonbelül, akkor miért ne produkálhatna az evolúció hosszú idő elteltével nagy változásokat is? A valóságban azonban az evolúció tanítása feltevésekre épül, három feltevésre. Vizsgáljuk meg őket.
1. feltevés: Az új fajokat mutációk hozzák létre. A makroevolúció tana abban az állításban gyökerezik, hogy a mutációk – azaz véletlenszerű változások a növények és az állatok genetikai kódjában – nemcsak új fajokat, de teljesen új növény- és állatcsaládokat is létrehozhatnak.
A tények. A növények és az állatok tulajdonságai közül sokat azok az utasítások határoznak meg, melyeket a genetikai kódjuk – a sejtmagjaikban található tervrajz – tartalmaz. A kutatók rájöttek, hogy a mutációk módosulásokat idézhetnek elő a növények és az állatok utódaiban. De tényleg teljesen új fajokat hoznak létre a mutációk? Mit tárnak fel a mintegy 100 éve folyó genetikai kutatások?
Az 1930-as évek végén a tudósok nagy lelkesedéssel fogadtak egy új elképzelést. Már egy ideje azt gondolták, hogy véletlenszerű mutációkból új növényfajokat tud létrehozni a természetes kiválasztódás – az a folyamat, mely során minden valószínűség szerint az az élőlény marad életben és szaporodik, amelyik a legéletképesebb egy adott környezetben. Ebből kiindulva most arra a következtetésre jutottak, hogy a mesterséges, vagy ember irányította mutációkiválasztásnak még sikeresebbnek kell lennie az új fajok létrehozásában. „Euforikus hangulat uralkodott el a biológusok nagy többsége, de különösen a genetikusok és a nemesítők körében” – mondta Wolf-Ekkehard Lönnig, a németországi Max Planck Növénynemesítés-kutató Intézet egyik tudósa.Minek volt köszönhető az eufória? Lönnig, aki mintegy 30 éve foglalkozik növényi mutációs genetikai vizsgálatokkal, ezt mondta: „A kutatók úgy vélték, eljött az ideje, hogy forradalmasítsák a növény- és állatnemesítés hagyományos módszereit. Arra gondoltak, hogy ha serkentik a kedvezőbb mutációkat, majd kiválasztják a legjobb mutánsokat, akkor új és jobb növényeket és állatokat hozhatnak létre.”Mi több, néhányan abban reménykedtek, hogy teljesen új fajokat fognak létrehozni.
Amerikában, Ázsiában és Európában a tudósok jól finanszírozott kutatóprogramokba fogtak. Olyan módszereket alkalmaztak, melyek az evolúció felgyorsításának a lehetőségével kecsegtettek. Milyen eredményei lettek a több mint 40 évi intenzív kutatásnak? „Az irdatlan nagy kiadások ellenére a besugárzással megkísérelt, egyre termékenyebb változatok [mutánsok] létrehozását megcélzó nemesítés nagy kudarc volt” – mondja Peter von Sengbusch kutató.Lönnig megjegyezte: „Az 1980-as évekre a tudósok közti reményteli és euforikus hangulatnak világszerte véget vetett a kudarc. A nyugati országokban a mutációs nemesítés mint külön kutatási ág megszűnt. Majdnem az összes mutáns. . . vagy elpusztult, vagy gyengébb volt, mint a vadon élő változatok.”
Mindamellett az immáron úgy 100 éves mutációs kutatás, és konkrétan a 70 éve tartó mutációs nemesítés adataiból a tudósok le tudják szűrni, hogy létrejöhetnek-e mutáció által új fajok. A bizonyítékok megvizsgálása után Lönnig erre a következtetésre jutott: „A mutációk nem képesek az eredeti fajból [növényből vagy állatból] egy teljesen új fajt létrehozni. Ez a megállapítás egyezik a XX. század mutációs kutatási programjainak összes megfigyelésével és eredményeivel, illetve a valószínűség-számítás szabályaival is.”
Akkor hát elő tudják idézni mutációk, hogy egy faj egy teljesen másfajta élőlénnyé fejlődjön? A bizonyítékok szerint nem! Lönnig a kutatásai folytán arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy „a genetikailag egymástól pontosan megkülönböztetett fajok között valós határok vannak, melyeket nem törölhetnek el vagy hághatnak át véletlenszerű mutációk”.
Mi a jelentőségük a fenti tényeknek? Ha még rendkívül képzett tudósok sem tudnak új fajokat létrehozni úgy, hogy mesterségesen serkentik a kedvezőbb mutációkat, majd kiválasztják a legjobb tulajdonságú egyedeket, akkor várhatunk jobb eredményeket egy minden értelemtől mentes folyamattól? Ha a kutatások azt mutatják, hogy a mutációk nem képesek az eredeti fajból egy teljesen új fajt létrehozni, akkor hogyan is ment végbe tulajdonképpen a makroevolúció?
2. feltevés: A természetes kiválasztódás új fajok kialakulását eredményezte. Darwin úgy gondolta, hogy az általa természetes kiválasztódásnak nevezett folyamat azoknak az életformáknak kedvez, melyek leginkább alkalmasak az adott környezetben való életre, míg a kevésbé alkalmasak idővel kihalnak. Napjaink evolucionistái azt tanítják, hogy amint a fajok vándoroltak, és elszigetelődtek egymástól, a természetes kiválasztódás azokat a fajokat tartotta meg, amelyek génmutációk folytán alkalmasak voltak az új környezetben való életre. Az evolucionisták azt feltételezik, hogy ennek eredményeként az elszigetelődött csoportok idővel teljesen új fajokká alakultak át.
A tények. Ahogy már említettük, a kutatási eredmények erőteljesen azt mutatják, hogy mutációk folytán nem jöhetnek létre teljesen új növények vagy állatok. De lássuk, milyen bizonyítékaik vannak az evolucionistáknak arra, hogy természetes kiválasztódás révén a kedvező tulajdonságokkal rendelkező mutánsokból új fajok fejlődnek ki. Egy brosúra, melyet az Amerikai Tudományos Akadémia (NAS) adott ki 1999-ben, 13 pintyfajra hivatkozik, „melyet Darwin tanulmányozott a Galápagos-szigeteken, és amelyek azóta Darwin-pintyként váltak ismertté.”
Az 1970-es években a Princetoni Egyetemen dolgozó Peter R. és B. Rosemary Grant kutatócsoportja elkezdte tanulmányozni ezeket a pintyeket, és egy 1 évig tartó szárazság után megfigyelték, hogy azoknak a pintyeknek, amelyeknek valamelyest nagyobb volt a csőrük, jobbak voltak az esélyeik az aszály túlélésére, mint a kisebb csőrű egyedeknek. Mivel a 13 pintyfajt elsősorban a csőrük mérete és formája alapján különböztetik meg, a kutatók úgy gondolták, hogy ezeknek a felfedezéseknek jelentőségük van. „Granték úgy becsülték – folytatja a NAS-brosúra –, hogy ha a szigeteket körülbelül tízévente sújtja szárazság, akkor mindössze 200 év múltán megjelenhet egy új pintyfaj.”
Azt azonban elfelejti megemlíteni a NAS brosúrája, hogy a szárazságot követő években újból a kisebb csőrű pintyek szaporodtak el. A kutatók azt tapasztalták, hogy amikor a szigeten megváltozott a klíma, egy évig a hosszabb csőrű pintyek voltak dominánsak, később viszont a kisebb csőrűek váltak dominánssá. Arra is felfigyeltek, hogy néhány „faj” kereszteződött, és olyan utódokat hoztak létre, melyek életrevalóbbak voltak, mint a szülők. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy ha a kereszteződés tovább folytatódik, a két „faj” eggyé olvadhat össze.
Tehát, tényleg új fajok kialakulását eredményezi a természetes kiválasztódás? Évtizedekkel ezelőtt George Christopher Williams evolúcióbiológus megkérdőjelezte, hogy a természetes kiválasztódás képes lenne erre.
Jeffrey H. Schwartz evolúcióteoretikus 1999-ben azt írta, hogy a természetes kiválasztódás lehet, hogy segít a fajoknak alkalmazkodni a változó feltételekhez, de semmi újat nem hoz létre.
És valóban, a Darwin-pintyek még mindig pintyek, semmi új nem jött létre belőlük. Az pedig, hogy kereszteződnek egymással, kételyeket ébreszt azt illetően, hogy néhány evolucionista milyen módszerekkel határozza meg a fajokat. Továbbá a pintyekről összegyűlt információk leleplezik azt a tényt, hogy még neves tudományos akadémiák sem mentesek az elfogultságtól, amikor beszámolnak a bizonyítékokról.
3. feltevés: Az ősmaradványok bizonyítják a makroevolúciós változásokat. A korábban említett NAS-brosúra azt a benyomást hagyja az olvasókban, hogy az összegyűjtött ősmaradványok több mint elegendő bizonyítékkal szolgálnak a makroevolúcióra. Kijelenti: „Olyan sok közbülső módosulatra bukkantunk a halak és a kétéltűek közt, a kétéltűek és a hüllők közt, a hüllők és az emlősök közt, valamint a főemlősök leszármazási vonalán, hogy gyakran nehéz kategorikusan megállapítani, hol megy végbe az átalakulás két konkrét faj között.
A tények. Igen meglepő a NAS-brosúrának ez a határozott kijelentése. Hogy miért? Niles Eldredge, egy rendíthetetlen evolucionista szerint az ősmaradványok nem azt mutatják, hogy fokozatosan mennek végbe a változások, hanem azt, hogy „a legtöbb faj esetében” hosszú időszakokon át „alig vagy egyáltalán nem halmozódnak fel evolúciós változások”.
Az ősmaradványok azt bizonyítják, hogy az állatok összes fő csoportja hirtelen tűnt fel, és jóformán változatlan maradt
A tudósok eddig mintegy 200 millió nagyobb méretű fosszíliát és több milliárd mikrofosszíliát tártak fel és vettek jegyzékbe világszerte. Sok kutató egyetért abban, hogy ez a hatalmas és részletes gyűjtemény azt mutatja, hogy az állatok összes fő csoportja hirtelen tűnt fel, és jóformán változatlan maradt, továbbá hogy sok faj, amilyen hirtelen felbukkant, ugyanolyan hirtelen el is tűnt.
Az evolúcióhoz is „hit” kell
Miért tart ki sok kiemelkedő evolucionista amellett, hogy a makroevolúció tény? Richard Lewontin, egy tekintélyes evolucionista nyíltan azt írta, hogy sok tudós azért kész elfogadni nem bizonyított tudományos feltevéseket, mert már elkötelezettek, „elkötelezettei a materializmusnak”. Sokuk még csak az eshetőségén sem hajlandó elgondolkodni annak, hogy létezhet egy intelligens Tervező, mivel Lewontin szavaival élve „nem engedhetjük meg, hogy Isten betegye a lábát az ajtón”
Ezzel kapcsolatban a Scientific American Rodney Stark szociológus szavait idézte: „Kétszáz éve azt próbáljuk eladni, hogy ha tudományos gondolkodású szeretne lenni az ember, akkor távol kell tartania az elméjétől a vallás béklyóit.” Megjegyzi továbbá, hogy a kutatóegyetemeken „a vallásos emberek csendben maradnak”.
Ha elfogadod a makroevolúciót igaznak, akkor azt is el kell hinned, hogy az agnosztikus vagy ateista tudósokat nem befolyásolja a személyes meggyőződésük a tudományos felfedezések értelmezésében. Azt is el kell hinned, hogy az összes komplex életforma mutációk és természetes kiválasztódás által jött létre, noha egy évszázad kutatási eredményei azt mutatják, hogy egyetlen, genetikailag egymástól pontosan megkülönböztetett faj sem alakult át teljesen új fajjá mutációk során. Azt is el kell hinned, hogy minden növény és állat fokozatosan fejlődött ki egy közös ősből, noha az ősmaradványok erőteljesen azt sugallják, hogy a növények és az állatok főbb csoportjai hirtelen jelentek meg, és nem alakultak át másfajta növényekké és állatokká, még mérhetetlenül hosszú korszakok elteltével sem. Úgy hangzik ez, mint egy tényeken alapuló meggyőződés, vagy inkább mint egy fikció? Igen, az evolúcióhoz is „hit” kell.
